Volt egy lány, valószínűtlenül szép. Egy málló vakolatú bérházban lakott, a negyedik emeleten, és mint ahogyan az mindig lenni is szokott, pont szemben valakivel.
Ez a valaki egy kicsit félénk egyetemista srác volt, aki reggelente a függöny mögül lopva figyelte őt. A lány - annak reményében, hogy valaki tényleg figyeli - valószínűtlenül könnyed léptekkel suhant el minden reggel az omladozó folyosó falai között: frissen mosott haja valószínűtlenül magasra szállt, karját valószínűtlenül kecsesen lóbálta, s a szemek, azok a rátarti, valószínűtlenül szép szemek, hát azok valószínűtlenül lustán pillantgattak erre-arra.
Például pont arra, ahol a függöny mögött, a félénk fiú körvonanalait sejtették. Amaz addigra persze többnyire már gyorsan hátralépett a szoba árnyékosabb részének oltalmába.
Egy nap a lépcsőházban mégis szinte egymásbaszaladtak. A lány szólalt meg először.
- Szerinted lehetnék modell? - kérdezte.
- Valószínűtlen... - válaszolta a fiú zavarában, de ahogy a lány szája sírásra görbült, sietve hozzátette: - Ööö, úgy értem, valószínűtlen, hogy milyen szép vagy, azaz, ööö, mindent összevetve, valószínű, persze, valószínű...
Ez betett a lánynak, mert alapvetően egy hiú kis kurva volt. Rá egy fél évre mégis összejöttek, és egész tűrhető kapcsolatban éltek hosszú-hosszú éveken át. A lányból soha nem lett modell: hülyén elkezdett ráhízni a combjaira, de a srác így is mindig büszke volt, ha mások előtt közösen megjelentek - valószínűtlenül büszke, valószínűtlen kis csajára, és örülhetett is, mert ő maga sem volt valami nagy durranás.
Utolsó kommentek