Átlagos délután volt. Kilencvennyolc jóbarátommal, azaz, velem együtt összesen kilencvenkilencen, a házunk mögötti kertben, hófehér öltönyökbe öltözve, hófehér hegedűkön játszottuk az "Örömódát" Beethoven IX. Szimfóniájából.
A gyengébbek és a vizuális típusok kedvéért még egyszer: nyári délután, fülledt meleg, hosszú árnyékok, kert, párás gyep, kilencvenkilenc hófehér ember, kilencvenkilenc hófehér hegedű. Feszült várakozás.
A zenekar századik tagja, egy örök renitens, egy léha alak, egy rosszmodorú, ápolatlan fogazatú, hazudós, idióta barom, egy faszkalap - késve érkezett.
Ráadásul: vérvörös egyenruhában. Ráadásul: vérvörös hegedűvel.
Na, jó, mentségére szóljon, hogy minden második héten mindannyian vörösbe öltözve zenélünk, és valószínűleg szimplán csak elnézte a dátumot. De hát akkor is!..
(A gyengébbek és vizuálisak kedvéért az új szituáció, megint csak alapvonalakban: nyár, délután, 99 fehér zenész, 99 fehér hegedű, 1 vörös zenész, 1 vörös hegedű. Fülledt meleg. Mikor kezdünk már?)
A Későn Érkezett, nevezhetnénk úgy is, hogy a Századik, bocsánatkérő mosollyal a helyéreügyetlenkedett. Lassan mindenki elcsendesedett.
Ott állt a Zenekar. Teljes felállásban. Halálos csend. Tudjátok: 99 fehér, 1 vörös. Együtt, egymásért, ilyesmi.
És akkor: Eljátszottuk.
...
Szuper volt. Abszolút lájk.
Utolsó kommentek