Történt egyszer réges-régen, hogy egy csendes balatoni falucskában (na jó, Csopakon) egy girbe-gurba házikónak egy nap váratlanul felpattant az utcára néző, apró ablaka: kikukkantott rajta egy kedves arcú öregember, és fagylaltot kezdett árulni az arra járó gyerekeknek.
A bolt jól ment, a gyerekek elégedettek voltak, a fagyi minősége pedig egyenesen szuper volt. (Annak ellenére, tegyük hozzá, hogy csak csokit meg vaníliát lehetett kapni: az viszont legalább mindkettő végtelen gonddal volt elkészítve.)
Az idő telt, a fagyi fogyott. A gyerekeknek furcsa dolog kezdtett feltűnni: az öregúr tekintetében valamiféle szomorúság bújkált, később a ráncos szemek sarkában apró könnycseppek jelentek meg, sőt a papa nemritkán halkan el-elpityeredett, valahányszor egy-egy igényes csokis-vaníliás költeményt átnyújtott.
Ahogy az általában lenni szokott, a dolgok csak egyre fokozódtak: a forgalom nőtt és nőtt, az öregember szorgalmasan árulta a fagyit – az eladások kapcsán pedig egyre durvább, egyre hisztérikusabb jeleneteket rendezett.
Végül a falu jegyzője személyesen kényszerült bezáratni a boltot, miután a bácsi utolsó vevőjét már fagylaltoskanállal ütlegelte. (Szemtanúk szerint az öregúr valami olyasmit kiabált eközben, hogy „neki ez az élete“, a többieknek meg csak egy „olcsó fagyizás a partról felfele“ vagy ilyesmi.)
Így volt vagy nem így volt: a bácsi sorsa innentől bizonytalanná vált. A bolt bezárt, a kis ablak nyitva maradt: csak a szél csapdosta a hűvösebb napokon. Az öreg nem foglalkozott vele.
Hirtelen nagyon sok szabadideje lett. Ekkor tűnt fel neki többek között az is, hogy van három fia.
A fiak, bár apjukat tiszta szívből utálták, bevették biztonsági őrnek a közösen alapított cég raktárába. Az Első Veszprémi Fénykard Részvénytársaság, mert hogy ez volt a nevük, sikeres vállalkozás volt. Az egész Balaton-Felvidéket, sőt Somogy egy részét is ők látták el fénykardokkal, jobban mondva a Csillagok Háborújából ismert fegyvertípus megszólalásig hű másolataival.
Az üzlet jól ment, a cég szépen gyarapodott – egészen addig, míg az egész marhaság egy csapásra ki nem ment a divatból, és a rengeteg eladatlan fénykard ott nem maradt a nyakukon.
A papának persze nem szóltak, hogy innentől tét nélkül megy az őrködés: amaz szegény eztán is éjjel-nappal talpraugrott, ha mozgást hallott a raktár felől.
Így történt ez azon a napon is, amikor az események közel tragikus fordulatot vettek. Egy másik kiutált nagypapa, egy másik családi és személyes csőd: a lényeg, hogy egy másik öregnek sem szóltak idejében, hogy a fénykardos dolognak egyszer s mindenkorra vége, így az aznap este lopni indult. Egyenesen a fénykard-raktárba.
Minden erejét összeszedve, halált, illetve életre szóló rokkantságot kockáztatva lendült át a kerítésen: egyszeriben ott találta magát a másik álmatlan nyugdíjassal szemben.
- Te?!..
- Te?!..
Hiába eszméltek rá a másodperc tört része alatt, hogy egykor áltisis padtársak voltak, most már maradtak az új helyzet diktálta kontextusban, és a bőséggel rendelkezésre álló fénykardok közül kettőt-kettőt magukhoz ragadva egymásnak rontottak.
Surrogva-burrogva pörögtek a játékfegyverek a levegőben, a neonfény vad árnyakat vetett a falakra: a két bősz öreg macskaügyességgel ugrált el egymás suhintásai elől. Borultak a polcok, szakadtak a világítótestek, míg végül halálosan kimerülve egymásra nem rogytak.
Ezzel létrejött egy olyan szituáció, amikor nyugodt szívvel el is búcsúzhatunk szereplőinktől: innen ugyanis nem vezet út már sehova, nekem pedig nem nagyon jut eszembe semmi, hogy mit is írhatnék még.
Mindenesetre gondoljatok az öregre jó szívvel, valahányszor Csopakon jártok.
Utolsó kommentek