Ismeritek Hehere történetét? Nem?!.. Gondoltam. Akkor most elmesélem nektek.
Volt egyszer egy panel-lakótelep, azon belül sok ház, telis-tele lakókkal és köztük persze ott volt történetünk hőse: Hehere. Hehere, a télen-nyáron atlétatrikós, melegítőgatyás, lúzer fazon közkedvelt figura volt: áradt belőle valamiféle könnyedség, ahogyan a dolgok nem stresszelték, ahogy soha semmi nem idegesítette föl. Mondhattál neki bármit, csak lazán odavetette, hogy "Csakugyan?.." meg, hogy "Hehe-hehe!..", és aztán tovább nem is foglalkozott vele.
A háta mögött persze mindenki kinevette. Volt ugyanis ez a szörnyű heherészés, amit egyszerűen nem bírt abbahagyni: csak mondta mindig, hogy "hehe-hehe...", néha meg elkezdett bele köhécselni is, mert az az érzés ott a torkán mindig mintha viszketett volna. Olyankor a sok "hehe" átment egy fuldokló "öhöm-öhöm-őhömmm..."-be, és akkor szegény Hehere csak köhögött, hörgött, kék szájjal, dülledt szemmel, míg egy nagy szamárbőgéssel vissza nem talált végül megszokott ritmusába.
Egy nap a focipályát ismeretlen fiúk foglalták el. Hehere, akinek általában soha semmi igazán konkrét dolga nem akadt, az elsők között érkezett oda és a drótháló-kerítésbe kapaszkodva bámulta a jövevényeket. Az új fiúk sportos, belevaló srácok voltak: hirtelen senkinek nem támadt kedve a pálya tulajdonjogáról vitát kezdeményezni velük. Egyedül Heherének tűnt úgy, hogy meg kell szólalnia.
- Most már mindig a tiétek lesz a pálya?! - kérdezte egy cseppet talán szemtelen hangon, majd belefogott egy véget nem érő "hehe.. hehe.. öhöm-öhöm-öhömm"-sorozatba.
- Ne légy hülye, Hehere! - vetette oda neki az egyik új fiú oda sem nézve, ami már csak azért is meglepő, mert a gúnynevet ugyan honnan is ismerhette volna. - Ne keresd a bajt.
Egy másik srác, hogy mindezt valami konkrétummal is nyomatékosítsa, odavágta még a bőrlabdát is hozzá. Heherének automatikusan eleredt az orra vére, s bár a stresszt továbbra sem érzékelte, mégis jobbnak látta arrébbállni.
Telt-múlt az idő: az új fiúkból ismert fiúk, az ismert fiúkból régi fiúk lettek. Egy nap vándorcirkusz érkezett, és a lakótelep szélén ütöttek tábort. Hehere szokás szerint az elsők között érkezett.
A vándorcirkusz lényegében a vándorcirkuszoktól megszokott látványosságokat kínálta. Hehere kedvence a Polip volt: egy rémisztően nagy polipszobor gülüszemekkel, amelynek az aljára, ha kalapáccsal nagyot odasóztak, egészen a feje búbjáig vörösödött el.
Hehere naphosszat figyelte a vállalkozó szellemű fiúkat, ahogy a Polipot csépelték: néha még tanácsokat is adott nekik - aztán meg hehegett, köhögött, ahogy az lenni szokott.
Egy dolgot viszont kifigyelt: a Polip, vagy jó két-három emelet magas tákolmány, nem volt igazán jól kikötözve. És ebben igaza is volt. Valahányszor egy nagyott csaptak a Polip aljára, az egész monstrum megingott és fenyegetően dülöngeni kezdett az emberek feje fölött. Tényleg ijesztően nézett ki.
Az új fiúk, akik időközben már régi fiúk lettek, egy este kapatosan csépelték a Polipot, amikor hirtelen Heherének feltűnt, hogy az építmény a szokásosnál is jobban imbolyog, sőt egyszer csak lassan és feltartóztathatatlanul dőlni kezd előre...
A Polip előtt, rózsaszín ruhácskában, egy aprócska kislány figyelte megkövülten a feléje zuhanó szörnyeteget: kezében a vattacukor, ami talán már soha nem lesz az övé.
Hehere, akinek más dolga úgy sem volt igazán, hatalmas ugrással, hogy a félelemtől megbénult kislányt mentse, az összeroskadó Polip elé vetette magát.
A kislány megmenekült, Heherét viszont a Polip kíméletlenül maga alá gyűrte. A lakótelep vézna bohócának teste ellenállás nélkül tűnt el a vasszerkezet tonnás súlya alatt, tekintetét még láthatták a körülötte állók egy pillanatra, ahogyan egy utolsó, fájdalmas, bégetésszerű hang szabadult fel belőle, aztán a felfordult szörnyeteg végleg ránehezedett, és ő elhallgatott.
Ott és aznap Hehere viszont meggyógyult, illetve kifordult a torkából valami zöldessárga, undorító vacak, ami évek óta bántotta, amitől mindig is köhögött, amitől úgy érezte, hogy heherésznie kell, és egycsapásra teljesen normális ember lett belőle.
Legalábbis arra a néhány másodpercre, amíg még volt benne élet. Aztán már csak maradt róla ez a sztori.
Utolsó kommentek