Szörnyű, az Állatkert legfélelmetesebb hímoroszlánja jó reggel megébredt, majd a helyzetben tőle elvárható módon hatalmasat ordított.
A látogatók egymásba bukdácsolva, ijedten hátráltak a ketrec elől: anyák gyermekeikeit, nagyanyák egymást és amazok gyermekeit is vigasztalgatták. Apák méltatlankodva törölgették fotófelszerelésüket.
- Bocsánat, megijesztettem valakit?.. - kérdezte Szörnyű megszeppenve.
- Semmiség! - hangzott többfelől. - Szóra sem érdemes!..
- Nagyon sajnálom! - folytatta az állatok helyi királya. - Reggeli első ordításomat sajnos egész egyszerűen nem tudom jobban kontrollálni: tán a letapadt slájm miatt van.
- Tényleg nem gond!.. - nyugtatgatták az emberek. - Esetleg nem tudna helyette inkább valami ijesztő pózba állni?..
- Azonnal! - igyekezett a hangoskodó jóvátenni a dolgot: megpróbált minél oroszlánosabb, minél mutatósabb testhelyzetet felvenni a kis közönség óhajának megfelelően. Hogy a kép teljes legyen, pofáját a rettenetes fogakkal hatalmasra tárta és ordítani készült.
- Hang nélkül jó lesz! - kiáltották sietve többfelől. - Úgyis csak fotó: bőven elég, ha úgy néz ki.
Az oroszlán engedelmeskedett.
A fotók elkészültek, a kis csoport hamarosan feloszlott: újabb látnivalók után néztek.
Az oroszlán könnycsepppel a szeme sarkában figyelte a távolódó társaságot. Szíve könnyű volt: meghatottan vizsgálgatta saját érzéseit, tele gyengédséggel, szeretettel, megértéssel. De ez nem volt minden. Volt valami új.
Egyszersmind laza hányinger is kerülgette.
Utolsó kommentek