Egyszer egy dúsgazdag királyfi, akinek - röviden összefoglalva - megvolt már amúgy mindene, elhatározta, hogy randa felesége még nem volt. Minimális célként egyben a legeslegrandábbat tűzte ki magának.
Követek indultak a birodalom minden szegletébe, hogy felkutassák a csúnyábbnál csúnyább leányokat. Hogy a rejtegetésnek elejit vegyék, akasztással és felnégyeléssel (szigorúan ebben a sorrendben, és nem fordítva, mint ahogyan az korábban, tévesen megjelent! - szerk.) fenyegették az esetleges rakoncátlankodókat. A végső megmérettetésre egy hármas döntő formájában, a trónteremben került sor.
Az őrök bevezették az első leányt. A királyfi csak ekkor érkezett: rövid pillantást vetett a jelöltre, majd legyintett.
- Randa, randa, de nem az igazi.
A leányt azonmód visszazavarták szülőfalujába.
A második menyasszonyjelölt eleve fátyollal letakarva jött, oly csúnya volt szegény.
- Hinnye! - kiáltott a királyfi, ahogy a fátylat leemelték, de aztán elkomorult. - Rondább nem volt?
Az őrök zavartan hátráltak kifelé, a lányt meg belefőzték az aznapi levesbe.
A harmadik és egyben utolsó pályázó előtt az udvarmester kiüríttette a tróntermet: csak egyenként engedték vissza a vendégeket, a királyfi maga pedig egy toronyszobában várt a sorára. Amikor jeleztek neki, lassan megindult befelé.
A trónterem közepén egy hatalmas, vassal erősített faláda állt: halk nyöszörgés, folyamatos szuszogás szűrödött ki belőle. A vendégsereg lélegzetvisszafojtva figyelt.
- Kinyitni! - parancsolta a királyfi türelmetlenül.
- De, Felség!.. - habogta az őrség vezetője.
- Kinyitni, ha mondom!.. - rivallt rá a királyfi.
A trónteremben pisszenni sem mertek: csak a ládát bontó munkások kopácsolása hallatszott. Amikor elkészültek, a porfelhőből lassan tényleg a legrandább leány körvonalai rajzolódtak ki.
- Magasságos kakadu... - suttogta falfehéren a megtántorodó királyfi, miközben két őr is hátulról támogatta. - Ennél randábbat, esküszöm, nem láttam soha!
A vendégek zavartan pillogtak, aztán hirtelen zene harsant, és az ifjú pár hetedhét országra szóló lakodalmat csapott. Ettek, ittak, vígadtak - úgy, hogy a videókból még tán a Youtube-ra is jutott. (Miért pont oda ne jutott volna?!.. - szerk.)
A palotába boldogság költözött: a szolgák fütyörészve szolgáltak, lovak nyihogtak, kutyák huhogtak, az új királyné pedig a kertben sétálgatott, miközben büszke férje az erkélyről figyelte.
Egyszer aztán magához hívatta a fővadászt.
- Eleinte poénosnak tűnt a dolog, de ez a nő tényleg kurva ronda... - suttogta neki. - Szabadítsatok meg tőle.
A fővadász tudta, mit kell tennie.
Másnap kora reggel az leány anyja dörömbölt a királyfi ajtaján.
- Hol a lányom?
- Ne haragudjon, Anyuka. Mégis a B-terv lépett érvénybe.
Azzal szépen felöltöztették az anyóst, díszes hintóra ültették, és a palota mögötti második kanyar után belökték egy közismerten rosszhírű bokorba. Onnan többé elő sem jött. (Legalábbis ebben a mesében már nem. - szerk.)
A csúnya leány és anyjának kipaterolásával a bajok azonban inkább csak kezdődtek: a királyfin gonosz késztetések vettek erőt, mindenkivel csak kegyetlenkedett, úgy hogy szolgái csapatostul szökdöstek el, míg végül egyes egyedül nem maradt kedvenc lovával, Karóval.
A dolgok tehát ismét bíztatóan alakultak, amikor Karó egy napon úgy döntött, hogy megszólal.
- Vápudápu. - mondta mély lúdhangon.
A királyfi, ha csak fél füllel is, de felfigyelt.
- Tessék?
- Vápudápu. - ismételte meg Karó, lehetőség szerint úgy, hogy a helyzet kapcsán érzett felindulása a hangján ne érződjék.
- Régen még nem beszéltél. - válaszolta a királyfi kicsit ingerülten.
A ló megértette a kódolt üzenetet és soha többé nem szólalt meg.
- Jobb is, ha befogod a pofádat. - írta neki a királyfi egy szív alakú, rózsaszín papirosra.
Ezek után hosszú és unalmas évek következtek: a királyfit kétszer operálták prosztatával, egyszer pedig a fitymaszűkülete miatt kellett kórházba vonulnia, miközben Karó, a ló, belsőépítésznek tanult; a házasságos dolgot soha nem merte szóbahozni.
Utolsó kommentek