Hetek óta figyelgetem a kertünkben esténként kószáló fazont: többnyire alsónadrágban ugrándozik, naplemente után; kezében egy nagyobbacska balta, azzal suhingat az ablakunk irányába. Amolyan bolond tekintettel, mint aki nagy kárt tudna tenni bárkiben - vagy épp bennem.
Leoltott villannyal bámulom: arcom a kihűlő ablaküveghez tapad. Nagy néha találkozik a tekintetünk: ilyenkor kicsit elszégyelli magát, tétován suhingat más irányokba is. Mintha nem is nekem akarná kiloccsantani az agyamat - véletlen csak erre járna.
Behívtam egyszer egy kávéra, ha már úgyis összefutunk, így rendszeresen. Teljesen normális a srác: családja van, gyerekei - egyszerűen csak lazít így estefelé, nem akar rosszat senkinek.
- Valójában én te vagyok, nem én magam. - magyarázta a kávét szürcsölve. - Te akarsz magadban kárt tenni; a piszkos munkát viszont helyetted én végezzem el.
- Igazad lehet. - mondtam megértően, bár nem értettem minden részletet. - Ee előbb-utóbb fel fogsz így fázni, nem gondolod?..
Nem gondolta, illetve nem ismerte be, de attól fogva mégis csak rendesebben fel volt öltözve: nem úgy, mint valami vadbarom, aki csak ölni megy. Tán a felesége szólhatott neki, vagy csak az esze jött meg.
Így vagy úgy: tényleg hűvösebbek mostanában az esték.
Utolsó kommentek