autoreverz jelenti

"Elmúltak az idők, amikor másokat kellett faggatni, hogy véget ért-e már az aktuális világjárvány..." - írja a japán piac idei slágerének számító elektronikus csoda ismertetője. - "Háromféle színű fényjelzés és öt hangeffekt: spanyolnátha után például 3 rövid pittyegés és zöld fény látható. A kolera és a sárgaláz technikai okok miatt egyelőre azonos kódokat kapott: ezt a problémát is meg fogjuk oldani." - ígéri a cég kiadványa. A családi csomaghoz (minimum 4 db rendelése esetén) egy sörnyitó is jár, amely kereszteslovagok hátsó szándékait érzékeli.

A Rendőrség a Lakosság segítségét kéri!

Tisztelt Állampolgár!

Ön a közeli jövőben egy élőlánc tagja lehet - vagy már az is.

Ne ijedjen meg: nem Ön tehet róla. Mások ragadták meg a kezét, mások keverték bajba. Ezekhez a lelkiismeretlen láncoskodókhoz Önnek semmi köze. Ne adjon a szavukra! Álljon tovább! Ne legyen akaratlan láncszem!.. 

Ha Ön mindezek ellenére még mindig egy élőlánc foglya lenne, tegye a következőket. Mihamarabb szakadjon le, kunkorodjon, tekeredjen, majd érveljen eképpen: "Én nem leszek egy olyan lánc tagja, amely erejét a gyűlöletből meríti. Eresszetek utamra a szeretet és a jóakarat nevében vagy legyetek átkozottak 777 évig!"

Ha ez sem segített, maradjon passzív: ne skandáljon, ne ismételgessen! Ne dőljön be senkinek és semminek! Maradjon önmaga, gondoljon mindarra, amire régen gondoltunk!
A segítség úton van!

Tisztelt Állampolgár! Ön olyan, mint sziklaszirt a tomboló tengerben, fény az éjszakában, saskeselyű az égben vagy bármi egyéb patetikus lószar: sajnos nem jövünk.
Ön ezt most megszívta.

Megvalljuk: kicsit talán elbizonytalanodtunk magunk is. Megújulni szeretnénk, erőt meríteni, rendezni sorainkat: ez nem megy máról holnapra. Nehéz idők következnek.
Hősökre lesz szükség.

Ön mindazonáltal tartson ki! Legyen jó állampolgár! 

Edzője és saját véleménye szerint is borzalmasan tehetséges a srác, és valóban különböző növények mögül néz.

A hír nagy felháborodást váltott ki, leginkább a katalán parasztok között: "Mi is különböző növények mögül nézünk!" - mondták ökölbeszorított kézzel. - "Nem kell mindig ezen lovagolni!"

A parasztok idegesek: ezt látjuk. A srác tehetséges - ez is nyilvánvaló.

Az meg, hogy különböző növények mögül néz... - egyenesen főnyeremény.

A Nemzeti Energiaügyi Hivatal szerint a kérdés nem hozzájuk tartozik: az eljárást beszüntetik.

"Nem légbőlkapott a problémánk..." - írja a kilencéves Petike a sajtóhoz eljuttatott közleményében - "Kistesómékkal több utca összehasonlító tanulmányát végeztük el, hétköznapi és fürdőruhás fotókat elemeztünk: a mi nagyszüleinknek van messze a leglottyadtabb, legbénább teste, amit az előnytelen ruhadarabok kiválasztásával csak tovább súlyosbítanak. Stresszes ez az egész, és hát mi tehetünk a legkevésbé róla. Minden forintra szükségünk van: sovány vigasz, de legalább a bringámat kicsit felcsicsáznám belőle."

Az Index.hu birtokába jutott titkos tervezet szerint október 1-től a vértanúk nyugdíja az államra, vérük az utolsó állandó lakhely szerinti önkormányzatra szállna. A tanulmány mindemellett megállapítja: "a vértanúság a mai napig reális alternatívát állít a hétköznapi munka zord világával szemben, mégis érezhető egyfajta idegenkedés a fiatal pályaválasztók körében".

Az országban jelenleg csak Kaposvárott folyik európai szintű akkreditált vértanúképzés: itt a kurzusoknak a Táncművészeti Egyetem ad otthont, az évszázados hagyománnyal büszkélkedő, de a korábban "slágernek" számító máglyahalál-szakon azonban például 1987 óta nem végzett senki, szakmai tapasztalattal rendelkező oktatókból pedig (érthető okból - a szerk.) aggasztó hiány van.

A legmagasabb, ún. "narancsbőrös"-szintű fokozatú riasztást (ez kb. a sima narancsosnak felel meg, de minimum dupla olyan szigorúan veszik, és nem csak betartják, de be is tartatják - a szerk.) adták ki a magyar külképviseletek, miután minden kétséget kizáróan bebizonyosodott: az ázsiai pumák szőre az elmúlt héten a szokásos "selymes-gyapjas"-ról előbb szimplán csak "selymes"-re, majd két egymás utáni napon "selymes, de nem a régi"-re illetve "selymes és elbűvöl"-re változott. Az érintett országokban rekedt turistákat utazásuk megszakítására, az utazásukat megszakítókat pedig annak haladéktalan folytatására kérik - és még ezzel együtt sem biztos (azaz, pl. maga a külügyminiszter sem mert a saját anyja életére esküdni - a szerk.), hogy túl vagyunk a nehezén.

A Költészeti Katasztrófák Szakminisztériumának önmagát megnevezni nem tudó ügyeletese elmondta: szemtanúk szerint az "eleve feltűnően lapos ívű költemény" a második strófa közepétől ijesztően zuhanni kezdett, az amatőr költőnek esélye sem volt a katapultálásra: könnyűszerkezetes irománya roncsai, tépett papírlapok és ódivatú ruhadarabok között, válságos állapotban talált rá a "szemlátomást inkább reál beállítottságú, kissé távolságtartó" mentőcsapat.

Felkészületlenül érte hazánkat az eseménytelen vasárnap. Előbb észak, észak-kelet felől alakult ki többhelyütt nyugalom, a nyomában fokozatosan megerősödő általános közöny a keleti, majd a déli országrészben okozott fennakadásokat. A Dunántúlon a helyenként viharossá fokozódó semmittevés felsővezetékeket tépett le, házak tetejét rongálta meg, másutt az érdektelenség pincéket, aluljárókat öntött el. A mentőket több száz esetben riasztották bamba tekintetű emberekhez. A légiforgalom évszázados talajmenti ostobaság miatt akadozott. Személyi sérülés csodával határos módon nem történt.

A tárgyalások jó ütemben haladnak.

"Sok hasznos információt tudhatunk meg a testmódosító férfiakról..." - írja a Cosmopolitan magyar kiadása. - "... csak értenünk kell a szimbólumok nyelvén. A kockára sajtolt here például magabiztosságot, kreativitást, szakmai sikereket garantál, a farpofákba varratott körömollók inkább unalmas, otthonülő típusról árulkodnak. A fiatalabb, tapasztalatlan hölgyek kerüljék a homlokból csüngő ventillátorokat: az ilyen férfiak - kifinomult zenei ízlésük ellenére - hajlamosak az ágyban kegyetlenkedni, a hónaljba épített madárház pedig egyenesen rossz ómen: feldolgozatlan anyakomplexus, ritkábban ún. sercegő magömlés-szindróma állhat a háttérben. Csak kivételes esetben van szó igazi madárbarátokról."  

Brit tudósok kifejezett sovány embereket vizsgálva arra jutottak, hogy feltűnően ritkán fordul elő közöttük a kóros elhízás. "A dolog persze zseniális módon fordítva is igaznak bizonyult..." - állapítja meg a tanulmány. - "Lényegében kizárható a beteges vékonyság, ha látjuk, hogy valakiről vastag fodrokban lóg a háj."

Bármilyen ocsmányságra, önleköpésre, népszerűséghajhászásra is készen állt a megérdemelten alacsony olvasottsággal rendelkező "Autoreverz jelenti" c. blog szerzője, miután végső elkeseredésében azt a személyt is feláldozta, aki e világra szülte.

Most azonban keserűen állapította meg: mindez hiba volt, és alig szerzett vele több mint 10-12 plussz szavazatot, de lényegesen előrébb így sem jutott.

Minden jó lelkiismeretű embertársát ezúton esedezve kéri: egyrészt küldjetek készpénzt és segítsetek visszavásárolni az anyukámat, másrészt ennek hazug és feltűnősködő posztnak kapcsán is vadul lájkoljátok a cuccaimat, hátha sikerül kikecmeregnem végre az ismeretlenség fingszagú homályából...

A Kolbászmeghatású Űrhajók Kilövése Körül Ólálkodó Kutyák Országos Tanácsa éles hangú nyilatkozatban ítélte el a bizonytalankodókat: "Bárki lehetett volna, és egyébként sem mi voltunk. Munkatársaink kiváló képességű szakkutyák: a kilövés előtti pillanatok az erősségük; ráadásul ma külön kértük őket, hogy ne csinálják."

"Maga a megtestesült lokálpatrióta dilettantizmus: elavult szimbolika, csapnivaló dramaturgia, garantált dögunalom..." - írja a New York Times. - "Nem csoda, hogy kevesen veszik. A budapestiek 71%-a bliccel."

Kettétört és bérgyilkos, hogy leköpte. Földrengés, majd szitává. Villantott, sőt államcsőd, bár őszinte. Brutálisan mellei. Nem volt rajta. Férjhezment, hajszobrász. Dajcstomi.

A hír kapcsán magyarok, románok, kutyák és emberek egyaránt tiltakozásukat fejezték ki, és közös nyilatkozatot adtak ki, amelyhez csatlakozott az I. Torgyán István Katolikus Leánymodellező Líceum fiúszoprán munkacsoportja valamint a Lady Gaga és Lady Gaga-félék illetve azok Hiteles Hasonmásai és amazok Helyetteseinek Hasonmásai Demokratikus Szakszervervezete is. A nyilatkozat egyértelműen elítéli a románokat.

Ismeritek Hehere történetét? Nem?!.. Gondoltam. Akkor most elmesélem nektek.

Volt egyszer egy panel-lakótelep, azon belül sok ház, telis-tele lakókkal és köztük persze ott volt történetünk hőse: Hehere. Hehere, a télen-nyáron atlétatrikós, melegítőgatyás, lúzer fazon közkedvelt figura volt: áradt belőle valamiféle könnyedség, ahogyan a dolgok nem stresszelték, ahogy soha semmi nem idegesítette föl. Mondhattál neki bármit, csak lazán odavetette, hogy "Csakugyan?.." meg, hogy "Hehe-hehe!..", és aztán tovább nem is foglalkozott vele.

A háta mögött persze mindenki kinevette. Volt ugyanis ez a szörnyű heherészés, amit egyszerűen nem bírt abbahagyni: csak mondta mindig, hogy "hehe-hehe...", néha meg elkezdett bele köhécselni is, mert az az érzés ott a torkán mindig mintha viszketett volna. Olyankor a sok "hehe" átment egy fuldokló "öhöm-öhöm-őhömmm..."-be, és akkor szegény Hehere csak köhögött, hörgött, kék szájjal, dülledt szemmel, míg egy nagy szamárbőgéssel vissza nem talált végül megszokott ritmusába.

Egy nap a focipályát ismeretlen fiúk foglalták el. Hehere, akinek általában soha semmi igazán konkrét dolga nem akadt, az elsők között érkezett oda és a drótháló-kerítésbe kapaszkodva bámulta a jövevényeket. Az új fiúk sportos, belevaló srácok voltak: hirtelen senkinek nem támadt kedve a pálya tulajdonjogáról vitát kezdeményezni velük. Egyedül Heherének tűnt úgy, hogy meg kell szólalnia.

- Most már mindig a tiétek lesz a pálya?! - kérdezte egy cseppet talán szemtelen hangon, majd belefogott egy véget nem érő "hehe.. hehe.. öhöm-öhöm-öhömm"-sorozatba.

- Ne légy hülye, Hehere! - vetette oda neki az egyik új fiú oda sem nézve, ami már csak azért is meglepő, mert a gúnynevet ugyan honnan is ismerhette volna. - Ne keresd a bajt.

Egy másik srác, hogy mindezt valami konkrétummal is nyomatékosítsa, odavágta még a bőrlabdát is hozzá. Heherének automatikusan eleredt az orra vére, s bár a stresszt továbbra sem érzékelte, mégis jobbnak látta arrébbállni.

Telt-múlt az idő: az új fiúkból ismert fiúk, az ismert fiúkból régi fiúk lettek. Egy nap vándorcirkusz érkezett, és a lakótelep szélén ütöttek tábort. Hehere szokás szerint az elsők között érkezett.

A vándorcirkusz lényegében a vándorcirkuszoktól megszokott látványosságokat kínálta. Hehere kedvence a Polip volt: egy rémisztően nagy polipszobor gülüszemekkel, amelynek az aljára, ha kalapáccsal nagyot odasóztak, egészen a feje búbjáig vörösödött el.

Hehere naphosszat figyelte a vállalkozó szellemű fiúkat, ahogy a Polipot csépelték: néha még tanácsokat is adott nekik - aztán meg hehegett, köhögött, ahogy az lenni szokott.

Egy dolgot viszont kifigyelt: a Polip, vagy jó két-három emelet magas tákolmány, nem volt igazán jól kikötözve. És ebben igaza is volt. Valahányszor egy nagyott csaptak a Polip aljára, az egész monstrum megingott és fenyegetően dülöngeni kezdett az emberek feje fölött. Tényleg ijesztően nézett ki.

Az új fiúk, akik időközben már régi fiúk lettek, egy este kapatosan csépelték a Polipot, amikor hirtelen Heherének feltűnt, hogy az építmény a szokásosnál is jobban imbolyog, sőt egyszer csak lassan és feltartóztathatatlanul dőlni kezd előre...

A Polip előtt, rózsaszín ruhácskában, egy aprócska kislány figyelte megkövülten a feléje zuhanó szörnyeteget: kezében a vattacukor, ami talán már soha nem lesz az övé.

Hehere, akinek más dolga úgy sem volt igazán, hatalmas ugrással, hogy a félelemtől megbénult kislányt mentse, az összeroskadó Polip elé vetette magát.

A kislány megmenekült, Heherét viszont a Polip kíméletlenül maga alá gyűrte. A lakótelep vézna bohócának teste ellenállás nélkül tűnt el a vasszerkezet tonnás súlya alatt, tekintetét még láthatták a körülötte állók egy pillanatra, ahogyan egy utolsó, fájdalmas, bégetésszerű hang szabadult fel belőle, aztán a felfordult szörnyeteg végleg ránehezedett, és ő elhallgatott.

Ott és aznap Hehere viszont meggyógyult, illetve kifordult a torkából valami zöldessárga, undorító vacak, ami évek óta bántotta, amitől mindig is köhögött, amitől úgy érezte, hogy heherésznie kell, és egycsapásra teljesen normális ember lett belőle.

Legalábbis arra a néhány másodpercre, amíg még volt benne élet. Aztán már csak maradt róla ez a sztori.

A "Betegség!", "Csokihiány!", "Apa és Anya miattad válik el!" és "Apa és Anya miattad marad együtt..." feliratokat tartó mókás sátánfigurák játékos formában tanítják a csöppségeket a pesszimizmus alapfogalmaira. A családi verzióban a készlethez plusz 4 darab előreivó pohárka jár ugyanannyi apró medvebőr-utánzatocskával.

Nem sikerült.

Bizakodóak a Szent János Kórház Belgyógyászati Osztályán ápolt 90 éves asszony kezelőorvosai, akit tegnap félperces munkával ültették át az állandó nyavalygás miatt büntetésből falnak fordított székből egy világosabb, ablak melletti helyre.

"A páciens a beavatkozás súlyosságához képest jól van: egyelőre ismerkedik a szokatlan helyzettel." - nyilatkozta Cs.-né Gernefolter Kamilla főnővér. - "Hétfőn aztán visszatesszük a nyanyát a sarokba. Hosszú a transzplantációs várólista: hadd kerüljön sorra más is."

Alig néhány dolláros, épületek vagy járművek falára ragasztható műanyag iPhone-kiegészítő lett az éjszak-amerikai mobiltelefon-piac legújabb slágere: az ötletes tartószerkezet a közkedvelt telefontípust a közelünkben bármilyen tetszés szerinti nagyobb objektummá (pl. irodaház, busz, telefonfülke) képes kiegészíteni.

Az így zsákmányolt vagyontárgy oldalán alapfelszereltségben már ott található egy praktikus telefontartó is, abban pedig egy, a saját készülékünkkel mindenben megegyező, működőképes készülék.

No, várjatok csak, van itt még egy szokatlan történet.

Volt, aszongya, egyszer egy nyugis kisváros. Egy nap hatalmas kamion érkezett: a teherautó egészen a legszűkebb utca legszűkebb végéig furakodott előre, ahol végre megállapodott. A vezető leugrott, valahogy hátraügyeskedte magát a kocsi és a házfal közötti kis helyen, és amilyen szélesre csak tudta, kitárta a raktér ajtaját. Többet aztán nem is látta senki soha, mert elfutott.

Azok a legbátrabbak, akik elsőként merészkedtek közelebb, alaposan meglepődtek: a kamion gyomrában, a hatalmas üresség kellős közepén a maroknyi füvön egy közönséges tojás csücsült.

Akadt azonnal néhány, aki tudni vélte, hogy tojásokból, bármilyen reménytelen is a helyzet, még bármi kikelhet. Így az emberek gyorsan meleg holmikkal rakták körül, hogy ez az opció nyitva maradhasson.

Nyitva is maradt. A tojás, mintha egy időzítőszerkezet lett volna beleépítve, a hetedik nap nyolcadik órájának, kilencedik percében, egészen pontosan az 59. másodpercben, fojtott hangon megszólalt.

Azt, hogy pontosan mit mondott, senki nem értette, de tulajdonképpen mindegy is volt: a lényeg, hogy tojások általában nem beszélnek, ez a tojás meg nem csak, hogy megszólalt, hanem ettől fogva minden páros kedd délután fél hat előtt néhány perccel mondott valami iszonyú okosat.

Az emberek persze csodájára jártak. Sokan már órákkal előtte ott lökdösődtek, a döntő pillanatban pedig eszeveszett tolongás támadt mindig, hiszen az okosmondás többnyire a legközelebb állóra vonatkozott. Így tudta meg például a kolbászos Marika, hogy mire jó egy klepszidra.

Teltek a hetek: a tojás elszemtelenedett. Nem csak, hogy egyre gondatlanabbul mondogatott oda a szerencsétlen embereknek, direkt baromságokat talált ki. Így jutott odáig, hogy egy nap, a szokott időben, amikor több tucat fej halálos csendben hajolt föléje, hogy a bölcsességben részesülhessen, így szólt: "Kakifasz."

Az emberek, akik leginkább csalódottnak érezték magukat, szörnyű döntést hoztak: a tojásnak meg kell halnia. Egyetlen ellenszavazat volt csak: egy csontsovány szűzlányé, akié egyébként a kisvárost ellátó távhőszolgáltató vállalat is volt. Így az emberek kompromisszumra kényszerültek: a leány hazavihette magával a tojást - cserébe' maradt a fűtés a házakban.

Ez a helyzet mindenkinek bejött: a tojásnak lett állandó lakhelye; a magányosan éldegélő leány úgy érezte, tett valami jót - a kamionért pedig, ami azóta ott ácsorgott, visszajött a sofőr, akiről ugyan azt írtam, hogy soha többet nem látták, de tévedtem. Van ilyen.

Mindenesetre így alakult. Ja, és még valami: ez a szűzlány nem volt akármi. Ő volt az egyetlen műrovarnő. Szóval, tudjátok, olyan mint egy igazi ízeltlábú, meg csaj is, de mégsem az igazi.

...

Egyébként valahogy így vagyunk mi mindannyian, nem? Kicsit tojások vagyunk egy kamion padlóján, kicsit okosakat is mondunk, néha majd agyonütnek... - néha pedig odaköltözünk egy műrovarnőhöz csak, hogy legyen bejelentett lakcímünk. Ez már csak így van.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy csütörtök. (Félreértés ne essék: nem a mai csütörtökről van szó.) Szóval ez egy olyan borongós, se ilyen, se olyan csütörtök volt: nem is esett, nem is fújt, csak éppen vacak idő volt. No, aznap délután minden ember meghalt.

Meghalt mindenki, illetve egészen pontosan nem mindenki halt meg, mert az egyik ravaszul kifigyelte, hogy ha jól befogja orrát meg a fülét, akkor nem hal meg. De aztán kiváncsiságból mégiscsak vett egy nagy levegőt - oszt' meg is halt menten ő is.

Itt véget is érhetne ez a szomorú történet, ha nem akadt volna még egy, aki meg azt figyelte ki, hogy mi lett az előző krapekkal. Ezért amaz meg, hogy a bajt megelőzze, eleve nem vett levegőt. Meg is fulladt simán. (Nem is tudom, mire számított!?..)

Most már ígérem, hogy tényleg csak egyetlen egy fazon maradt talpon, aki minden korábbi próbálkozást végignézett, és most maximálisan tanácstalanul ácsorog ott: fogalma sincs, hogyan kerülhetne ki a slamasztikából... - de az idő sürget!

Nektek van valami használható ötletetek?..

Történt egyszer réges-régen, hogy egy csendes balatoni falucskában (na jó, Csopakon) egy girbe-gurba házikónak egy nap váratlanul felpattant az utcára néző, apró ablaka: kikukkantott rajta egy kedves arcú öregember, és fagylaltot kezdett árulni az arra járó gyerekeknek.

A bolt jól ment, a gyerekek elégedettek voltak, a fagyi minősége pedig egyenesen szuper volt. (Annak ellenére, tegyük hozzá, hogy csak csokit meg vaníliát lehetett kapni: az viszont legalább mindkettő végtelen gonddal volt elkészítve.)

Az idő telt, a fagyi fogyott. A gyerekeknek furcsa dolog kezdtett feltűnni: az öregúr tekintetében valamiféle szomorúság bújkált, később a ráncos szemek sarkában apró könnycseppek jelentek meg, sőt a papa nemritkán halkan el-elpityeredett, valahányszor egy-egy igényes csokis-vaníliás költeményt átnyújtott.

Ahogy az általában lenni szokott, a dolgok csak egyre fokozódtak: a forgalom nőtt és nőtt, az öregember szorgalmasan árulta a fagyit – az eladások kapcsán pedig egyre durvább, egyre hisztérikusabb jeleneteket rendezett.

Végül a falu jegyzője személyesen kényszerült bezáratni a boltot, miután a bácsi utolsó vevőjét már fagylaltoskanállal ütlegelte. (Szemtanúk szerint az öregúr valami olyasmit kiabált eközben, hogy „neki ez az élete“, a többieknek meg csak egy „olcsó fagyizás a partról felfele“ vagy ilyesmi.)

Így volt vagy nem így volt: a bácsi sorsa innentől bizonytalanná vált. A bolt bezárt, a kis ablak nyitva maradt: csak a szél csapdosta a hűvösebb napokon. Az öreg nem foglalkozott vele.

Hirtelen nagyon sok szabadideje lett. Ekkor tűnt fel neki többek között az is, hogy van három fia.

A fiak, bár apjukat tiszta szívből utálták, bevették biztonsági őrnek a közösen alapított cég raktárába. Az Első Veszprémi Fénykard Részvénytársaság, mert hogy ez volt a nevük, sikeres vállalkozás volt. Az egész Balaton-Felvidéket, sőt Somogy egy részét is ők látták el fénykardokkal, jobban mondva a Csillagok Háborújából ismert fegyvertípus megszólalásig hű másolataival.

Az üzlet jól ment, a cég szépen gyarapodott – egészen addig, míg az egész marhaság egy csapásra ki nem ment a divatból, és a rengeteg eladatlan fénykard ott nem maradt a nyakukon.

A papának persze nem szóltak, hogy innentől tét nélkül megy az őrködés: amaz szegény eztán is éjjel-nappal talpraugrott, ha mozgást hallott a raktár felől.

Így történt ez azon a napon is, amikor az események közel tragikus fordulatot vettek. Egy másik kiutált nagypapa, egy másik családi és személyes csőd: a lényeg, hogy egy másik öregnek sem szóltak idejében, hogy a fénykardos dolognak egyszer s mindenkorra vége, így az aznap este lopni indult. Egyenesen a fénykard-raktárba.

Minden erejét összeszedve, halált, illetve életre szóló rokkantságot kockáztatva lendült át a kerítésen: egyszeriben ott találta magát a másik álmatlan nyugdíjassal szemben.
- Te?!..
- Te?!..

Hiába eszméltek rá a másodperc tört része alatt, hogy egykor áltisis padtársak voltak, most már maradtak az új helyzet diktálta kontextusban, és a bőséggel rendelkezésre álló fénykardok közül kettőt-kettőt magukhoz ragadva egymásnak rontottak.

Surrogva-burrogva pörögtek a játékfegyverek a levegőben, a neonfény vad árnyakat vetett a falakra: a két bősz öreg macskaügyességgel ugrált el egymás suhintásai elől. Borultak a polcok, szakadtak a világítótestek, míg végül halálosan kimerülve egymásra nem rogytak.

Ezzel létrejött egy olyan szituáció, amikor nyugodt szívvel el is búcsúzhatunk szereplőinktől: innen ugyanis nem vezet út már sehova, nekem pedig nem nagyon jut eszembe semmi, hogy mit is írhatnék még.

Mindenesetre gondoljatok az öregre jó szívvel, valahányszor Csopakon jártok.